a francba | 2010. február 19.
nincs komment | Címkék: moka, net, olvas

A sebesség öl.

i love ómagyarok | 2010. február 17.
6 komment | Címkék: olvas, SF

Adott egy fikciós világ, amit Szabó Sándor alias szs kolléga kezdett építgetni, aztán lett belőle blog, sok szerző, olyan olvasótábor, amit néhány sf-íróink egy része is megirigyelhetne, majd pedig könyv.

Bár nem sf-ről van szó, a kiindulási pont egy furcsa időutazás, ahol majd' egy egész magyar megye átkerül az ókori Kárpát-medencébe. Magyarázat nincs - nem is kell, ugyanis a többszereplős történet nem az okokra, hanem a következményekre koncentrál: mihez kezd 300 ezer honfitársunk a töredékesen megmaradt infrastruktúrájával, kultúrájával, jó és rossz beidegződéseivel a vad kelta törzsek között? Posztapokaliptikus történeteket sokat láttunk, de olyat kevésbé, ahol ennyire hétköznapi magyar valóság jelenik meg, és ez a regény legerősebb vonala. A mai magyar faluvilág, a jó értelmben vett átlagemberek, akik erejéből minden korban csak az alkalmazkodásra telik (szuperhősöket ne várjunk, és milyen jó ez így!), a jól ismert bürokrácia és hivatali világ - csupa olyan szag és íz, ami annyira ismerős, hogy különösebb irodalmi bravúrok nélkül is képes bevonni az olvasót, folyton azt sugallva: igen, ha velem is megtörténne, pont ugyanez lenne. Volt szakaszvezetőként és távközlési szakemberként megállapíthatom, hogy a szerzők alaposan utánajártak a részleteknek (nem meglepő; ha jól tudom, a legtöbben a saját szakmájukat írták bele a figurájukba).

A regény narrátorai pontos képet festenek az élet újraszervezéséről, talán túlságosan is a közösségre, és kevésbé az egyénre koncentrálva. Személy szerint ez volt az egyik problémám: az újrakezdés fáradalmai mellett nem nagyon jut idejük a karaktereknek egzisztenciális-filozófiai kérdéseken rágódni, pedig annyi érdekes gondolat felmerülhetett volna az egyén és a valóság viszonyától kezdve az újraalkotható történelemig. Van néhány felvillanás ugyan, mint amikor a püspök elégedetten konstatálja, hogy van még idejük felkészülni Jézus születésére, de ezek inkább csak jelzésszerűek: nagyon olyan érzésem volt, hogy ezekkel csak a világban rejlő potenciált kívánták a szerzők megvillanatni, óvakodva attól, hogy jó előre ellőjenek minden puskaport. Tipikus megosztott világ betegség.

A másik gondom a nők hiánya: kapunk kb. hat narráló figurát, és mind férfi. A nők csak a háttérben suhannak el, leginkább a tűzhelyet őrizni, de még jobb, ha el is tűnnek hőseink életéből, mintha csak zavarnák a szerzőket a karaktereik mozgatásában. Ez ad valami suta kamaszfantázia-jelleget az egész könyvnek, kár érte.

A narráló figurák önmagukban is egymás testvérei lehetnének - itt picit több a vívódás, ott a pacifizmus, de jóformán az egész könyvben csak a végzett feladataikról tudtam megkülönböztetni őket. Ahá, ez a távközlési szakember, ez meg a rendőr. Egyedül a boszniai háborús veterán domborodik ki, de ő is inkább csak hozzájuk képest.

A világ természetéből adódóan nem kapunk teljes lezárást a regény végén (a nagy kaland csak most kezdődik), de nem csak azért tettem le úgy a könyvet, hogy a francba, de kár, hogy vége. Irodalmi gyengeségei ellenére ugyanis ez egy nagyon jól kitalált dolog, elismerésem a szerzőknek.

chez max | 2010. január 10.
3 komment | Címkék: olvas, SF

Jakob Arjouni Chez Max – Vacsorázz Maxnál Párizsban! című munkája kevéssé ismert regény lehet az sf-kedvelők körében, hiszen nem egy a tematikával foglalkozó kiadó adta ki, hanem a Helikon – gondolhatnánk, íme egy sf, ami áttörte a szépirodalom korlátait. Vajon igazolja-e ezt a feltevést?

A történet 2064-ben játszódik, A gazdag és "szabad” világot a Kerítés választja el a Föld szegény és szűrös országaitól, amely csak élelmiszerekkel, nyersanyagokkal, na meg illegális bevándorlókkal és terrorizmussal képes ellátni az európaiak és a kínaik dominálta Konföderációt. Ez a hatalom az ascrofti intelmek szerint él: taposd el az ellened fordulókat, mielőtt azok taposnak el téged. Ennek szellemében épült a Kerítés, zúztak szét számos azon túli országot, de még a szabad világon belül is fő vezénylő elv: mindenütt besúgók és titkosrendőrök hemzsegnek, akik dolga még a bűn elkövetése előtt lecsapni a feltételezett elkövetőkre. Ebben a jóléti rendőrállamban gyanús és a terrorizmust pártoló tevékenység a Kerítésen túl nyomorgó világról beszélni, megkérdőjelezni e kitekert európai eszméket.

Itt él Max, a mintapolgár, aki fedősztoriként bohém éttermet vezet, miközben társával, a színleg kertészként tevékenykedő Chennel ügyel a rá bízott kerület poltikai és társadalmi békéjére. Max nem túl eredményes – legfőbb fogása egy barátjának feljelentése cigarettacsempészésért, miközben Chent az ügyosztályon csak Szuper Chenként emlegetik, sikert sikerre halmoz, e miatt még néha felforgató szónoklatait is elnézik felettesei. Egy napon azonban hibát követ el, Max pedig elérkezettnek érzi az időt, hogy megszabaduljon társától.

Jó kis antiutópia kerekedhetne ebből, mi? Főleg, hogy a fülszöveg alapján a Szép Új világ és az 1984 mellett egy képzeletbeli trilógia harmadik kötetét tartjuk a kezünkben, de ez sajnos csak a szokásos bombasztikus marketing marad (és még az 1984-et is sikerült 1989-nek írni). A török származású, németül író és Franciaországban élő szerző kétségkívül jól ábrázolja, ahogy Max fejében az egyszerű gyanú mindenféle megerősítés nélkül átalakul bizonyossággá, míg végül képes meggyőzni magát, hogy nem személyes sérelmeit torolja meg, hanem az egész világot megszabadítja egy gazembertől, és ezért a "jó” célért semmilyen eszköz nem túlzás – de azért ez önmagában nem egy irodalmi csúcsteljesítmény. A háttérvilág ötletes, de az sf-ben láttunk már frappánsabbat is. A cél itt egyértelműen a szeptember 11-i merénylet után a nyugati világban megjelenő konzervatív, szabadságkorlátozó intézkedések bírálata. Maga John Ashcroft a Bush-adminisztráció igazságügyi tárcáját vezette, és legemlékezetesebb húzása, hogy erkölcsvédelmi okokból fátylat teríttetett egy Justitia szobor keblére... A világ ebben a közegben gyökerezik, néhol igen ötletes, máshol viszont túlzásba esik (Kurt Cobain-gyermektáborok).

Az írói eszköztár sem emeli ki a zsáner középszeréből: aki képes a főhős narrálásában előadott kétoldalas leírást adni a talevinek nevezett high-tech bevetési jármű képességeiről, történetéről és a főhős hozzá fűződő tapasztalatairól, majd úgy folytatni, hogy "Ebben a pillanatban azonban, ahogy ott álltam a vendéglőm előtt, és néztem lefelé az utcán, egyáltalán nem a különféle rakéták és gépfegyverek jártak az eszemben", az ne törjön szépírói babérokra. Vagy nyolc oldalon taglalni egy csempészsztorit, ahol már  két oldal után sejthetjük, mi lesz a csattanója.

Szóval egyszer olvasható, de nem ez a regény fogja bevinni a hátán az sf-t a szépirodalomba. A regényben van egy irodalmi oldalvágás is: Günther Grass nevére már csak a róla elnevezett étel kapcsán emlékeznek. Tartok tőle, Arjounitól még ez a fajta halhatatlanság is messze van.

sf a csillagszállóban | 2009. december 8.
4 komment | Címkék: olvas, SF

Túl azon is, hogy szerepel benne egy írásom, ajánlom mindenki figyelmébe a Csillagszálló Kulturális Utcalap legújabb, sf-fel foglalkozó tematikus számát.

Először is a borító: érdemes minden amatőr és kevésbé amatőr sf folyóirat szerkesztőjének ránézni (és a Csillagszálló többi borítójára is). Egyszerű, sallangmentes, ugyanakkor maga is egy kis történet. Nem utolsósorban Verne és a múlt századelő fantasztikumának megidézése biztosan többet (pozitívabbat) mond a nem sf-rajongó olvasóknak is, mint mondjuk egy ezredik robot / harcos nő / harcos női robot / stb. borító.

Bent illusztrációként grafikák, novellák, sf-esszék, ajánlók, egy remek interjú Németh Attilával (a tartalomról bővebben mondjuk itt), szóval komoly szándék volt itt betekintést nyerni a mai magyar fantasztikumba.

És az egész csak 200 Ft. Ami jó célra megy.

utazzon temetői járattal! | 2009. október 19.
nincs komment | Címkék: novella, olvas, SF, temetoi jarat

Kedvcsinálónak ímhol az első blokk a novellából:  

Egy májusi napon

 

Minden az iszonyatból táplálkozik.

Honza a bokrok mögött bujkált, onnan követte a szemével az égen hangtalanul átmanőverező vilga hajót. Úgy nézett ki, mint egy fejre állított, hatalmas mikroszkóp. Rendkívül bizarrnak tűnt, hogy ez a hatalmas tömeg ott függ a semmiben, mozgása, amelynek több száz köbméternyi levegőt kellett volna felkavarnia, csak valami egészen gyenge szellőt keltett. Honza érezte az arcán. Idegenszagot hozott.

Amikor a jármű elhaladt a a gimnázium fölött, a férfi kiugrott rejtekéből, és a hátizsákját magához szorítva futni kezdett az üres utcán. Tapasztalatból tudta, hogy a vilgák nem nagyon foglalkoznak a felbukkanó emberekkel, legfeljebb valami propagandaszöveget kezdenek adni, arra biztatva az illetőt, hogy jelenjen meg a legközelebbi tranziton, és kezdje meg utazását az új életbe.

Új élet. Az iszony a cinizmusból táplálkozik.

Mint a nácik, meg a munka, ami felszabadít, motyogta, ahogy sebesen igyekezett a hajó nyomában maradni. Ez a cinikus eufemizmus a legrosszabb. Mondanátok ki. Mondanátok ki!

Átvágott a piacon (ahonnan örökre eltűntek a kötényes nénik, akik kiskerti salátát és nárciszt árultak), majd kiért a fő utcára (ahol az új bevásárlóközpont már sosem telik meg konzumidiótákkal). A vilga jármű valahol messzebb, egy helyben lebegett. Honza hirtelen nem tudta betájolni, a kisváros melyik utcája lehet ott.

A hátizsákban zörögtek a csajkába tett evőeszközök és a többi holmija; nem tudta úgy fogni, hogy elhallgassanak. Mint a gondolatok, az éhes, iszonyodó agy jelei. Mint a csontok a bőr alatt. Tudta, hogy nagyon sovány, de semmi olyat nem volt hajlandó enni, amihez a vilgáknak közük volt. Biztos meg akarják mérgezni a hozzá hasonló túlélőket. Igen.

Úgy festhetek, mint egy fogoly a lágerből, gondolta futás közben. Valami pedig épp az imént jutott az eszébe a lágerekkel és a nácikkal kapcsolatban, de nem tudott visszaemlékezni rá. Gondolatai már egy ideje csapzottak és töredezettek voltak, és csak remélte, hogy nem a vilgák agymanipuláló sugarai miatt.

A fő utcán - volt egykor neve is, de mindenki fő utcának hívta a kisvárosban - természetesen semmi nem mozdult, egyetlen kóbor macskát vagy nyulat leszámítva, ami szürke villanással tűnt el az egyik tárva nyitva álló kapuban.

Fájt és szúrt az oldala, egyre inkább sántikálva futott. Legyengült, igen. A folytonos iszonytól. Végül megállt, és lihegve szorította a kezét a bordáihoz. Már látta, hova tartott a vilga hajó.

Hátizsákját az aszfaltra ejtette, átfutott a parkolón, és belökte a kovácsoltvas kaput. Pontosan ismerte a nyikorgását; gyerekkora óta jártak ide a családjával: a nagyszülei korán meghaltak. Talán hangosabb lett a fém jajdulása, amióta nem járt erre senki.

A temetőben volt. A sétányt felverte a fű, itt-ott fiatal akácok feszítették szét kockáit, mint ahogy mindent, amit egykor emberkéz épített, majd magára hagyott. A sírkövek sora felfutott egészen a kis dombra. Felérve a férfi megtorpant. A vilga hajó mintha karnyújtásnyira tornyosult volna a levegőben.

A fejre állított mikroszkóp hasán fények csillantak, nyílás támadt. Honza szinte érezte a különös fizikát, az erőket, amelyek kavarogtak.

És a föld emelkedni kezdett ott lent, a hajó alatt. Megbillent sírkövek, nyárfák, elkorhadt pihenőpadok és fonnyadt virágok kezdték meg útjukat a hajó gyomrába, nyomukban a fekete föld mázsáival, tonnáival, amelyben itt is-ott is csontokat, félig elporladt koszorúkat, nyirkos szemfödőket látott vagy vélt látni elvillanni. Az egész lassan, szinte méltóságteljesen történt.

Minden az iszonyatból táplálkozik. Látta a vilgákat halottakat enni.

olvasnivaló | 2009. július 10.
nincs komment | Címkék: novella, odafent, olvas

Ha már úgyis pályán levésem tizedik évfordulját ünnepli a művelt világ, retrospektív jelleggel  újabb régi novellát teszek közzé. Odafent, odabent, 2000-ből.

elmélkedés az írói fejlődésről, spoilerektől sem mentesen | 2009. június 4.
3 komment | Címkék: olvas, SF

Kiolvastam a Bioszférát Robert Charles Wilsontól (nálam szerencsésebbeknek már csak Bob), és talán még sosem éreztem ennyire, hogy belelátok az írói fejlődésbe. A szóban forgó regény 1999-es, míg a Pörgés, amelyhez önkéntelenül is hasonlítgattam, 2005-ös.

A Bioszféra kicsit olyan, mint visszanézni a múltba: egy kiforratlanabb irót láttam, aki mintha csak próbálgatná oroszlánkarmait, amelyeket később a Pörgésben olyan lenyűgözően villogtat. A karakterek még kissé nehézkesek, kétdimenziósak, de cselekedeteiket már nagyban befolyásolja múltjuk és emocionális viszonyuk másokhoz. A próza sok helyütt mély és költői, de a háttérinfók még döcögősen adagoltak; az író beszél ki és magyaráz minduntalan az olvasónak. A cselekmény már kozmikus méreteket ölt, de messze nem tartogat akkora meglepetéseket és fordulatokat. Konkrétan a regény felénél sejtettem, hogy valami ilyesféle megoldást kapok, amit csak az tompított, hogy a végső lezárás a későbbi események más folyását engedte sejteni, mint amit vártam. Vagy amitől féltem.

Hasonlóság mutatkozik egyébként a két regény konfliktusában: adott egy számunkra érthetetlen, kollektív értelem, afféle isteni tudat, amely sokszorta idősebb nálunk, és akihez beszélni egyúttal a beszélő halálát is jelenti. Kicsiny porszemek vagyunk, kívül rekedve az univerzum valódi életén.

A regény fele egyébként más okból is kritikus: nagyjából a 140. oldalig nem sok történik: a figurák elfoglalják helyüket a kezdő mezőkön, ennyi. Csak utána gyorsul a tempó a megszokott wilsoni sebességre, ahol egyre nagyobb tétek között robogunk a végkifejletig.

Összegezve: jó regény, de ez még nem az az író. Viszont irigylésre méltó, hogy mindössze hat év telt el a két regény között...

2008 top 5 sf | 2009. február 19.
3 komment | Címkék: olvas, SF

Gyula felkért (még januárban, de a technika ördöge kicsit közbeszólt), hogy állítsam össze a tavalyi év  öt legmeghatározóbb olvasmányélményét. Íme, természetesen csak az sf&f berkeiből:

Az időutazó felesége
Fura, de egy nem sf – vagy megengedőbben: egy "alkalmazott sf" – könyv az év regénye nálam. Két ember szerelme és élete, tulajdonképpen ennyi. Talán azért is fogott meg így, mert a párommal minket összekötő kapcsolatot láttam viszont a könyv lapjain.

Tengely
A Pörgés 2007-ben az év regénye volt nálam. A Tengely más. A nyelvezet most is árnyalt és igényes, a hősök személyisége és kapcsolatai sem maradtak kidolgozatlanul, ám az a kozmikus lépték hiányzik belőle, amitől az első rész úgy fejbe kólintotta az embert. Tulajdonképpen egy remek könyv ez, csak a Pörgéshez mérten kevesebb.

Sosehol
Gaiman mindig megvesz kilóra, itt is ez történt. Olyan könnyedséggel és finom humorral fogalmaz, hogy csak bámulok. A fantáziája ma már nem tűnik kimagaslónak, de a helyszínek és figurák színesek, emlékezetesek. Egyedül a végét tartom elhibázottnak: én ott fejeztem volna be, hogy Richard Mayhew próbálkozik a visszailleszkedéssel a hétköznapi életébe. A Lenti London kapujának újbóli feltárulása semlegesítette azt a nem túl vidám, de lényegében igaz üzenetet, hogy egyszer mindenkinek fel kell nőni és odaállni a kocsirúdhoz.

Helyet! Helyet!
A felépített világ meglehetősen ingatag lábakon áll, ám ez nem jelenti azt, hogy hasonló helyzetbe nem kerülhetünk – ha nem is 1999-ben, de mondjuk 100 évvel később. Mindenesetre a tömegtől fuldokló New York atmoszférája nagyon rendben van, a kisemberek mindennapos küzdelmei a túlélésért (és egymásért) is kellően árnyalt. A próza mentes minden stiláris pozőrségtől, de nem válik szárazzá. Ez is egy olyan regény, amit a cp előképei közé lehet sorolni, ahogy pl. az Átjárót.

A Cusanus-játszma
Erről bővebben itt, ahol a nagy szófosásban tulajdonképpen a lényeget hagytam ki: A teremtés utolsó napja jobb a maga keresetlen egyszerűségével.

sf és filmszemle | 2009. február 4.
1 komment | Címkék: net, olvas, SF

Avagy újabb frappáns ellenpélda az sf gettóba zártságán búslakodóknak. Már megint egy országos lap foglalkozik sf-fel, méghozzá a Filmszemlére nevezett sf(?) filmek kapcsán. (Na jó, akkor két frappáns ellenpélda.)

HVG

a cusanus-játszma | 2009. január 27.
2 komment | Címkék: olvas, SF

Avagy A teremtés utolsó napja, bővített kiadás.

Wolfgang Jeschkétől eddig többnyire ultrajó írásokat olvastam (talán a Midas volt egyedül gyengébb), úgyhogy nagyon nem nyúlhattam mellé A Cusanus-játszmával sem. Ami egyébként Cusanus-játék, de ez címként kétségkívül nem hordoz semmi baljóslatút - márpedig baljós jövő az van, és Jeschke hasonló módon gondolkodik Európa egy lehetséges jövőjéről, mint tettem én A Keringésben: Európa határait az éghajlatváltozás elől menekülő menekültek ostromolják. Ám német szerzőnk kevésbé volt kíméletes, így a frontvonalak immár Róma magasságában húzódnak, a harc pedig sokkal kíméletlenebb, ráadásul Közép-Európa tetemes részét lakhatatlanná tette egy nukleáris katasztrófa. (Mi , magyarok relatíve jobban jártunk, mert a kissé nevetséges, álbarokkba forduló Ausztria simán annektálta hazánkat.)

Ebben a világban hősnőnk, Domenica – a klasszikus szabályok szerint – jelentkezik egy munkára, amiről semmit sem tud, majd sok-sok oldallal később derül csak ki a számára (miközben az olvasó már rég tudja és bosszankodik, hogy miért nem böki már ki a szemét), hogy a Vatikán által pénzelt terv részeként növényi génállományt kell átmentenie a középkori kontinensről. Még később az is kiderül, hogy Domenica adottságai messze többre is alkalmasak, mint utasként felülni a múlt és jövő közt haladó solitonokra, ez a regény végére el is juttatja a maga Nirvánájába – vagy éppen poklába.

De nem csak az időutazás-projekt ismerős A teremtés utolsó napjából. Felbukkannak itt alternatív történelmek, még egy faszi is, aki ezeket kutatja. Előbukkannak a távoli jövő küldöttei, akik ugyan ezúttal nem angyalok, egyikük inkább patkány alakjában mozog, de ezt is kipipálhatjuk. Újraírta volna Jeschke nagy sikerű regényét? Igen és nem.
Van egy olyan érzésem, hogy az idős Jeschke ezzel a regénnyel élete nagy művét kívánta megírni. Így a tagadhatatlan hasonlóságok épp úgy a háttérbe szorulnak, mint akár maga a cselekmény. A regény igazi története az ábrázolt világ, a rengeteg jövőbeli technológia és használatuk, az időutazás elmélete, a megannyi európai kulturális szilánk, amely a szerző irigylésre méltó tájékozottságát jelzi. Mindezek roppant aprólékosan épülnek be a regénybe – nem véletlen a kétkötetes terjedelem.

Sokaknál ez gondolom, le is írja a regényt, mert kétségkívül lassan hömpölyög előre a nem is túl bonyolult cselekmény, hosszas kitérőket teszünk időben és térben, vagy éppen a kitalált technológiák kedvéért. Ez néhol érdekes, néhol meg nem – például csak azért érinteni a nukleáris katasztrófa földjét, hogy láthassuk, milyen, ha már az író kitalálta, inkább rossz ötlet, mint jó. Az időutazás elmélete ezzel szemben lenyűgöző és frappáns, bár fel kellett hozzá támasztani a matematikus Srínivászát (aki itt burmai, ha jól emlékszem). A regény végén pedig váratlan irányba kanyarodik a történet, ami nem kevés hiányérzetet hagyhat az olvasóban.

A regény tehát aligha nyer el osztatlan tetszést, de aki legalább annyira szeret az íróval utazni mint a főhősökkel, az tartalmas órákat tölthet el A Cusanus-játszmával.

az időutazó felesége más szavaival | 2008. december 20.
1 komment | Címkék: olvas, SF

Nemrégiben olvastam - mit olvastam, habzsoltam! - Audrey Niffeneggertől Az időutazó feleségét, és annyira megfogott, hogy elhatároztam, megosztom élményemet Kedves Olvasóimmal.

A dolog aztán kissé elakadt, ám szerencsémre balfrász éppen most tett fel egy ajánlót a blogjára, és mivel szinte* szóról szóra ugyanezt gondolom, utólagos engedelmével idelinkelem.

A könyv jó, tessék elolvasni!

*A női írók-női regények témát leszámítva, amely engem nemigen foglalkoztató kérdés.

a szerelem ereje mindent legyőz (még az olvasót is) | 2008. december 10.
14 komment | Címkék: net, olvas

A S'hanklard elit alakulata óvatosan közelítette meg a fémmel borított, hatalmas Darklan bázist. A parancsnok ráhelyezett egy bombát a bejáratra, majd a különleges osztag az épület oldalához lapult. Néhány másodpercen belül a szerkezet hatalmas robbanást hallatott maga után kitépve ezzel az ajtót. A csapat beosont a robbantott bejáraton keresztül. Gyors léptekkel indultak befelé, nagyerőkkel keresve a központi vezérlőtermet.

És így tovább.

A neten olvasható a teljes mű, és ez rendben is van: a szerző örömmel írta, miért ne oszthatná meg örömét másokkal? Nyomtatásban is elérhető - ha a szerző vállalni tudta a Novum kondícióit, ezzel sincs probléma.

De ki fogja elolvasni?

galaktikás játék | 2008. december 2.
4 komment | Címkék: moka, olvas, SF

A 225. Galaktikában olvasható e jellemzés rólam, mint szerzőről:

Két önálló kötete is megjelent már, a harmadik, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat köteteként boltokba került  A Keringés 2007-ben elnyerte a (...) Zsoldos Péter díjat.

A szövegben több apró hibát rejtettünk el. Melyek ezek?

Forrás: szs

jó arc ez az ólmos gyerek | 2008. október 3.
nincs komment | Címkék: net, olvas

Blade Runner és Battlestar Galactica -  ha a kettőből csupán az egyikben játszott volna, már arra is azt mondanám, csípem az ízlését. A Népszabó interjújából az is kiderül, honnan jött a híres "Lófaszt, nehogy már" kezdetű mondat.

kozmonauták vára | 2008. augusztus 7.
6 komment | Címkék: olvas, SF

Több, általam mértékadónak tekintett vélemény szerint is gyenge a regény: túlírt, képtelen bevonni az olvasót, a két szálon építgetett, grandiózusnak szánt rejtélyből pedig csupán egy halk pukkanásra telik a végére.
Ilyen előzmények után vettem a kezembe Ken MacLeod könyvét, igyekezve függetleníteni magam a várakozásaimtól. Lehet, hogy ettől, vagy a számomra szuperhangulatos prológustól, de egyszerre azon vettem észre magam, hogy ez a könyv nekem tetszik.
Persze tényleg túlírt: mindkét szálon lassan csordogál előre a történet, egész fejezeteket lehetett volna meghúzni bekezdésnyi terjedelmekre, olyan kevés lényegi dolog történik. De a túlírtság időnként nálam megbocsátható, lásd Banks, feltéve, ha cserébe kapok valamit.

Itt úgy tűnt, kapok. Remekül elszórakoztam azzal, hogy az elszólásokból, háttérinfó-morzsákból megpróbáltam feltérképezni mind a közeljövő, mind a távolabbi idősík politikai-társadalmi hátterét. Külön érdekes volt, hogy az egyik szál nyilvánvalóan a múltja a másiknak. Elgondolkodtató ötlet a szocializmus újjáéledése a globalizációra adott válaszul. Az író dicséretesen árnyaltan ábrázolja az új hidegháborús rendszereket.

Tetszett, ahogy nyelvileg is elkülönül a két szál, a közeljövő karcosabb, szlengesebb, a távolabbi - a díszletekhez hasonlóan - inkább valamiféle 18. századi hangulatot áraszt. És minden túlírtság ellenére határozottan úgy tűnt, a cselekmény halad valamerre…

Aztán a százvalahanyadik oldaltól a dolog kifulladt. Kábé onnan – és innentől spoilerek is jönnek -, hogy Gregorék elindulnak felkutatni a kozmonautákat, illetve Matt eljut az űrállomásra. Előbbi esetben gyakorlatilag semmi nem történik a vérszegény szerelmi háromszögön kívül, utóbbiban meg a szövevényesnek szánt össze-visszaesküvés válik nehézkessé, túlbonyolítottá, és igazából tét nélkülivé. Persze, MacLeod próbál időnként tévútra vezetni, de hát a regény két idősíkos szerkezete miatt mindvégig biztos, hogy Matték megépítik a hajtóművet és meglépnek a Földről… Ami pedig a Nagy Rejtélynek tűnik, arról semmi nem derül ki, az író elspájzolja a következő részekre, helyette jön valami kis szegényes cliffhanger és olyan, a relevancia erejével hatni szándékozó infók, amelyekre már korábban magam is rájöhettem. Szóval marad a pislogás: erre ment ki a dolog? Na ne.

Ezt tetézi, hogy nem csak a nagyobb kérdések megválaszolását tolta ki MacLeod a trilógia következő részeire, de egy sereg más, amúgy érdekesnek tűnő problémát is, mint pl. hogy az istenek miért hozták el a Földről annak idején a krákok, a szauruszok őseit, majd időnként emberi csoportokat is. Kicsit úgy tűnik, a világegyetem jóformán csak a mi bolygónkból áll, de még csak támpontok sincsenek, miért.

Alapvetően tehát jó lenne ez a regény, csak meg kellett volna húzni kb. 100 oldalra, és remek felvezetése lett volna az egyetlen, legfeljebb kissé vaskosabb regényként megírt trilógiának. Mert nincs kétségem, a többi rész is hasonló lesz: érdekes ötletek, jól kitalált világ egy diétás történetbe oltva.

gbk: a kínaiak már a spájzban | 2008. június 24.
nincs komment | Címkék: galaktika, olvas

Még csak ismerkedem a Metagalaktika 10-zel - három novellán és a cikkeken vagyok túl - , de az látatlanban is világos volt, hogy a kínai sf tematikus bemutatója olyan munka, ami sikerüljön bárhogy is, egészen egyedülálló kezdeményezés. Annyi területét nem ismerjük itthon az sf-nek! 

Első tapasztalataim felülmúlták a várakozásaimat: kívül-belül igényes, alapos és kiváló munka. Az eddig elolvasott novellák az angolszász - nevezhetjük ma már nemzetközinek is - hatások mellett pontosan azt az "egzotikus ízt" hordozzák, amit reméltem. Nagyon hasznos a kínai sf-irodalom történetének vagy az írásjelek átírásának az összefoglalója, az illusztrációk pedig a hosszan nézegethető kategóriába tartoznak: nem csak színes foltok, de maguk is egy-egy történet. 

Azt hiszem, minden sf-kedvelő ember polcán ott a helye. Gratulálok a készítőknek! 

gbk: mcdonald | 2008. május 15.
17 komment | Címkék: galaktika, olvas

Rendszerint egyben, a lezáró rész megjelenése után olvasom el a Galaktikában közölt folytatásos műveket, így A dzsinn feleségére* is most került sor.

Ian McDonaldtól már közöltek egy novellát a 196. számban: a Győzelem egy arab fiúról szólt, aki a semmiből indulva ér el egyre nagyobb eredményeket a jövő futóversenyein. Valószínűleg az év novellája volt nálam: atmoszféra, idegen kultúra bemutatása, költői nyelvezet és mély gondolatiság kiválóan egyesült abban a novellában. (Később azt is megtudtam, hogy chelloveck fordítói tudományát dícséri a mű.)

Arról se feledkezzünk meg, hogy A dzsinn felesége tavaly kisregény kategóriában egy Hugót ért...

Nos, a mű visszaigazolta magas elvárásaimat, magyarán kurva jó volt. A történetben egy szegény sorból felverekedett táncosnő és egy MI között szövődik beteljesülhetetlen szerelem, amely mindkettejüket irracionális lépések sorára sarkallja. A végeredmény elkerülhetetlen tragédia, éppen ahogy a régi mesékben, a dzsinnek és emberek között szövődő viszonyok esetében. Az ábrázolt indiai milliő él és lélegzik, ősi mítoszok és hightech, prózai nyomor és a csillogó szappanoperák világa keveredik egy olyan mesében, amely összeköti India évezredekben mérhető múltját egy elképzelt jövővel - nem is maga a cselekmény, hanem ez a novella igazi története. Brilliáns.

Többen megjegyezték a solarián, hogy túl sok az indiai kifejezés a novellában. Engem különösebben nem zavart, de egyébként is úgy gondolom: létező irodalmi eszköz idegen kifejezéseket beépíteni a szövegbe annak érdekében, hogy a szerző így is érzékeltesse az eltérő kultúrát, esetleg a megszólaló idegen nyelvét.

Persze, a valóságban egy külföldiül beszélő szereplő végig külföldiül beszélne, nem csak bizonyos szavakat illesztene be a saját nyelvén. Na de egy irodalmi szöveg az író interpretációja. Ez egy írói eszköz. A valóságban a beszélgetőtársunk gondolatait se halljuk, ugye. A saját gondolatfolyamunk sem szerkesztett, mi több, a cselekményekben sincs vágás...

*Nehéz eldönteni, hogy A dzsinn asszonya vagy A dzsinn felesége: a 218. szám tartalomjegyzéke szerint az előbbi, a novella fölött pedig az utóbbi szerepel... Maradok az eredeti cím fordításánál.

a szolgálólány meséje | 2008. április 1.
2 komment | Címkék: olvas, SF

Nebula-jelölés, elnyert Arthur C. Clarke díj - egy disztópia, amelyet sokan az 1984-hez hasonlítanak. Nem rossz ajánlólevél, és valóban, nem okozott csalódást. Kifinomultan, szuggesztíven megírt regény amelyben a nők elnyomottak egy olyan vallási fundamentalista köztársaságban, amelyben megtaláljuk mind az amerikai keresztény konzervativizmus, mind az iráni teokrácia kiépülésének motívumait. Kortünet, és persze sf, ahol a nulkeáris és biológiai szennyezés következtében a kisszámú termékeny nőt a hatalmi elit rendelkezésésre bocsátják béranyaként, ahol mindenkit megfigyelnek, ahol mindennaposak a tévelygők kivégzései, mindenki megfigyelt és megfigyelő.

A diktatúra sajátosságai hasonlóak az 1984-ben látottakhoz, de itt egy fontos aspektussal bővül a kép: a visszaemlékezésekből az elnyomó rendszer felépülése is kirajzolódik, ahogy a polgárok passzivitása miatt lépésről lépésre foszlanak szét a szabadságjogok, míg végül a határok lezárulásával fizikailag és lelkileg is megteremtődik a totális kiszolgáltatottság állama - persze kizárólag a "jó" érdekében, a tiszta erkölcsök, a túlélés jelszavaiba burkolva. Ez a folyamat nyújtja a regény legmegrázóbb pillanatait, amikor Fredé már csak úgy emlékszik régi, szabad életére, amikor farmerben és kifestett körmökkel járkálhatott, volt férje és munkája, mint egy talán sohasem létezett álomvilágra.

Nem csupán feminista üzenet ez: olyan figyelmeztetés, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, hiszen a rend és a kényelmes biztonság csábító ígéretével ma is számtalan szélsőség áll ugrásra készen, hogy elfoglalja mindazokat a szegmenseket, amelyeket a szabadságunkból készek vagyunk feláldozni.

gbk: hosszas fejtegetés a 216-os számról, jóról és rosszról | 2008. március 11.
7 komment | Címkék: galaktika, olvas, SF

 A legújabb Galaktika meglepően vegyes élményeket nyújtott. Ami tetszett: jó volt Swanwick Ónmocsara. Szerencsés módon az olvasó fantáziájára bízta, mivel juttatta Patang ebbe a gyilkos idegállapotba társát, bár ez kétélű fegyver, hiszen ennek elképzelése nélkül nem tűnik elég erősnek MacArthur motivációja. Gondolom, ez meg is osztja az olvasókat.

Az Ónmocsárnál azonban sokkal inkább megfogott Ruth Nestvold Mars - Útikalauz turistáknak c. írása. Zseniális ötlet, hogy a történet - egy marsi űrturista tragédiája, önmagában banális téma - pusztán egy szoftver parancsmegerősítésein és keresési eredményein keresztül bontakozik ki. Egyúttal frappáns fricskája a technika mindenhatóságába vetett hitnek.

Szöges ellentét viszont számomra Gustavo Valente Betel című hm, novellája. Magába foglalja mindazt, ami számomra élvezhetetlenné tesz egy írást: a hátteret nem szövi a történetbe, hanem az írás első oldalain részletesen leírja - miközben néha a szereplőt is látjuk, aki számára persze mindez teljesen triviális, tehát sosem gondolná így végig.
A "főhős" egyébként is egy kétvonásos ceruzarajz, nem végigéli a történetet, hanem néha besegít az írónak, hogy újabb háttérinfókat mesélhessen el. Még saját balesetét is csak végigasszisztálja: miután az író szabatosan összefoglalja a megmenekülés teendőit, ő csak annyit fűz hozzá: "Szerencse, hogy nincs más lehetőség, amin gondolkodni lehetne." Freudi elszólás.
Előfordul még afféle gyors hangulatválozás is, mint "A legrosszabb, hogy neki személyesen kellett kimennie, hogy megjavítsa, de a várakozással ellentétben ez jókedvre derítette." Mi lett volna, ha a legjobb opció merül fel?
Nem segít a fordítás sem. Túl azon, hogy a fenti mondat mennyivel magyarabb, ha neki kellett volna kimennie megjavítani, még efféle dolgokat is kapunk: "A gondolattól felvillanyozva vette fel a bonyolult, kintre tervezett felszerelést, ami a valóságban egy erős és ellenálló gépesített páncél volt. Az egész váz több mint három méter magas volt".  Az is természetes, hogy egy technikus/mérnök mi más jelzőt használhatna az apró lényekre, mint "pirinyók".

A másik - másfajta - mélyütés Jefremov volt, aki bár szépen ír, az Öt képben általa teremtett jövőkép aligha lehetne ellenszenvesebb a számomra. Oké, hogy egy 1970-ben írt novellán nem kérhető számon, miféle környezeti következményekkel jár, ha a pólusok felolvasztott édesvizét a sztratoszférán keresztül trilló literszámra zúdítják Ausztráliára vagy éppen a Szaharára (az ötlet persze magán hordoza a totaliter rendszerek minden féleszű megalomániáját, vö. az Aral tó szétöntözése). De a rendszerkonform szoc.realizmus dícsőítésében olyat leírni a huszadik század képzőművészetéről, hogy (a múltban) "nem vált rögtön világossá, hogy a szétrombolt és eltorzított formák, perspektívák és színátmenetek a skizoid pszichikum környező valóság meghamisítására való törvényszerű törekvésének megnyilatkozásai"?
Még szerencse, hogy fel is menti e múltbéli tévelygőket: "akkoriban rengeteg embernek volt fejletlen az ízlése". Muhaha. Remek dolog vonalas szerzőket olvasni.

2007 top 5 sf olvasmányai | 2008. január 29.
11 komment | Címkék: olvas, SF

Merras meghívót küldött egy játékba: mi volt az öt legemlékezetesebb sf témájú könyv, amit tavaly olvastam? Nem kötelező, de hogy igazságos legyek, kategóriákat fogok alkotni. Íme:

Külhoni SF: Robert Charles Wilson - Pörgés. Az elmúlt évek legjobb magyarul megjelent sf-je, nem is ragozom tovább.

Retrospektív SF: Fred Hoyle - A fekete felhő. Bár tizenévesen már olvastam,  házi könyvtáramból hiányzott mindaddig, amíg a nyári szefantoron meg nem nyertem egy példányát. Klasszikus tudós-írta sf, vagyis briliáns ötlet, alapos tudományos okfejtések, a stílusbravúrokat teljességgel nélkülöző, tényszerű nyelvezet és viccesen papírmasé karakterek. Nagyon sztereotíp, de ennek a  sztereotípiának része az is, hogy mégis jó.

Magyar SF: Brandon Hackett - Poszthumán döntés. Ronda dolog havert fényezni, de mit csináljak, ha a 2007-es év hazai sf-felhozatalából ez tetszett a legjobban?

Szubjektíven kapcsolódó SF: Michio Kaku - Hipertér. Közvetlenül év elején olvastam, a Telentum népszerű tudományos ismeretterjesztő sorozatának egy darabja. Egyébként is kedvelem ezeket a kiadványokat, de speciel ez a darab mintha kifejezetten azért íródott volna, hogy ötleteket adjon az íráshoz. (Mondjuk ugyanabban a témában Aquinói Szent Tamás is adott ötletet, de ő régebbi olvasmány)

Fantasztikum: Kelly Link - Különb dolgok is. Nem mondom, hogy bizonyos mennyiség fölött nem szürkül az írónő nyelvezete, világlátása, de novellái kis dózisban lenyűgözően költőiek és szürreálisak.

Hát ennyi. Feladatom még, hogy további öt embert rávegyek ugyanerre a színvallásra. Ez könnyű, mert az alábbi személyek kedvenc sf&f olvasmányaira egyébként is kíváncsi vagyok:

Brainoiz, Sayed, Szs, Zamorano és Whoisnot - ha olvassátok ezt a bejegyzést, rajtatok a sor!