
Merras lejjebb bedobta a köztudatba azt a páromtól felmerült ötletet, hogy létre lehetett volna hozni egy fiktív blogot a Keringésben szereplő blogger újságíró, Baran számára. Itt a regényhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó események szerepelhettek volna a pasas múltjából, netán azokból az időkből, amelyek csak a regény vége után következnek.
Ez jó ötlet lehetett volna - ha már korábban megírom, és a regénybe is belekerül legalább utalásszinten, hogy érdemes a blog után nyomozni a neten, ha előtte hosszasan kutatok filmanyagok linkjei után stb.
De igazából már a nyáron is késő lett volna. A regényt 2006-ban fejeztem be, akkoriban éltem együtt vele, tudtam Baran fejével gondolkodni és láttam át a világot felépítő rengeteg kis mozaikot. Utólag visszatérni mindebbe - hát ez nem megy nekem.
És itt jön be az esetleges folytatás kérdése is, amelyet szintén többen pedzegettetek a kommentek közt. Sajnos rövid- közép- és középhosszú:) távon ki kell hogy ábrándítsak mindenkit: nem tervezek folytatást. Ez így kerek, a történetet elmondtam, a világot pedig felesleges reciklálni egy újabb regényhez csak azért, mert részletesen kidolgozottnak hat, vagy mert éppen szerencsésen nyúltam valamihez. Lehet, hogy ez a trend, ütni a vasat, amíg meleg, ugyanakkor viszont legtöbbször a szerzők lustaságát dícséri: kényelmesebb lehet a már kitalált keretek között tovább mozogni, mint minden alkalommal a semmiből felépíteni valami újat.
Szóval majd lesznek új regények, új történetek...
Itt az ideje lerántani a leplet a Nagate folytatásának munkacíméről. Ez pedig Ciklikus. Egyrészt tetszik, mert rövid, másrészt mert nem annyira szokványos a maga melléknévi mivoltában (és itt adózzunk egy percre az ötletadó Greg Egannak, illetve Axiomatikus című művének). De legfőképpen, mert fedi a regény lényegét: ugyananak a napnak a történetét fogjuk látni háromszor, a szerint, hogy a szereplők hogyan keresztezik egymás útját, na meg persze hogyan kerülnek kapcsolatba egy újabb, a Városmélyről szóló rejtéllyel.
Mindez azért jó, mert ilyet még nem csináltam. Fel is adja a leckét rendesen, mert eddig megírtam az első ciklust egészen a saját kis fináléjáig, ám most válaszút előtt állok. Írjam meg a legvégéig ezt a ciklust, vagy kezdjem el sorjában másik kettőt, szintén a maguk végkifejletének küszöbéig, majd legvégül, minden szálat a kezemben tartva a három lezárást?
Mindkét módszer mellett vannak érvek. Választani viszont kell, mert részben ez a döntési helyzet okozta, hogy kissé leálltam a regény írásával. Ráadásul most egy hétig szabin leszek, úgyhogy ha valamikor, most kellene belecsapnom a lecsóba.
Milyen szerintem a jó folytatás?
Ahol a világ változik, hogy egyszerre legyen új és mégis ismerős. Ahol a szerző nem ragaszkodik az első rész bevált fordulatainak megismétléséhez. Ahol nem feltétlenül a korábban megismert főszereplőkkel kell találkoznom, elvégre egy világmegváltó kaland bőven elég egy hétköznapi karakter életében. Ahol ha előkerülnek is a korábbi szereplők, teljesen más helyzetben találom őket, mint azt az első regény végkifejlete alapján várnám.
Vagyis mindent egybevéve jól pofánveri a várakozásaimat...
A keringés megírásának két évéből csaknem másfelet áttoporogtam az első fejezetek körüli szerencsétlenkedésekkel. Nem állt össze, nem vált élővé; tudtam, hová tartanék, de nem láttam, hogyan. Az ilyen rövidebb-hosszabb frusztrációs periódusokból mára már jól tudom, hogyan lehet kivergődni: néha egészen apró dolgoknak kell beugrani, hogy újra színesnek lássam a világot. Elég egy hangulati elem, egy jópofa helyszín, egy érdekes epizód.
Most is ezzel szívattam magam, erre beugrott, hogy Befar ne az első részből megismert gourrok fajába tartozzon, hanem kapjon egy az olvasó számára még nem ismert rasszt. Meg hogy legyen felsővezetékes közlekedési rendszer a helyszínül választott városrészben.
És átírom jelen idejűre is a cselekményt. Ez ráerősít az első részben már felbukkant eleve elrendeltetéses - lásd: Shakur és Vizo viszonya - vonalra.
Eddig minden regényem megírása között eltelt legalább fél év. Pihenéssel, feltöltődéssel, az élet apró örömeire való rácsodálkozással. Például hogy milyen az, amikor az ember hazamegy a munkából, és csak kikapcsol, pihen, tévézik. És nem azon jár az esze, hogy merre menjen tovább a történet, milyen elemekre van még szükség és mi lesz a feladata másnap hajnali két órában, amit el kell lopnia írásra, mert máskor nincs idő.
A regényírásból nincs kiszállás, évekre a társam lesz és bármi mást csinálok, ott lesz a lelkiismeret egy pici furdalása: miért nem írod inkább tovább?
Tehát húzom-halogatom, hogy összebútorozzak a következő regénnyel, pedig tudom, hogy nem bírom sokáig nélküle.
Mint most.
Egy SF-író kilép a világűrbe, visszatér és okosabb lesz.